Kiss Kiss Bang Bang

Ezután a kis kitekintés után térjünk rá a Hell On Wheels-re. Egyesek kritizálják a casting-ot, egyesek kritizálják a forgatókönyvet, míg mások… nagyjából mindenbe belekötöttek már. A történet nagyon tömören annyi, hogy a főszereplő családját megölték. Keresi a gyilkosokat, ezért Hell On Wheels-be megy (vándorcirkusz vasútépítési mozgalom vasút építésével párhuzamosan haladó település, a dolgozók szállásolására + szórakoztatására), hogy tovább informálódjon/tovább fogyassza ellenségeinek számát. Aztán végül ott ragad, mert nem minden infó jön könnyen, meg igazából a női főszereplő személye is erekcióra adhat okot.

Nem vagyok annyira western guru, de szerintem karakterileg és történetileg is nagyon ott van ez a sorozat. Persze vannak apróbb hibák, de nagyon nehezen tűnnek fel, legalábbis a szórakoztatási faktor szintje elnyomja a hibakeresés lehetőségét. Talán az egyetlen olyan húzás, ami nem tetszett a sorozatban, az a főszereplő Cullen Bohannan (nem, semmi köze nincs Edward Cullen-hez és az elkúrt vérszopó messiás családjához…) és a néger főszereplő Elam közötti box meccs. Nem a megvalósítással volt a gond, hanem a két karakter erőltetett szembeállításával. Ez az írók gyökérsége. Mondjuk Elam az évad végére mintha egy kicsit elszállt volna… mindegy. A főgonosz karaktere sok sebből vérzik, főleg amit Chicago-ban levágott (amivel kivágta magát a börtönből). Durant karaktere elbújhat Al Swearengen mellett. Persze senki nem várt olyan szintű alakítást, sőt nem is alakít rosszul, de főgonoszként vérszegény. Még megemlíteném a Svédet, akinek a megmozdulási néha akkorát ütnek… például az a szövege, hogy mindenki svédnek hívja, pedig ő norvég. Ezt többször is elsütök, de sokadszorra is nagyon jó. Nem is tudom pontosan melyik részben, de volt egy jelenet, amikor összetűzésbe került Duranttal, és a földről szedte össze a szétszórt iratokat. És félig kétségbeesett, félig felháborodott fejjel mondta: “Dehát én Norvég vagyok!” Hát azon be lehet szarni konkrétan. Mondjuk én Cullen karakterével is úgy vagyok, hogy jobb, mint a Deadwood-os Bullock. Szerintem én vagyok valamiért túlzottan rákattanva erre a sorozatra.

Rocky III - Rocky vs. Mr. T

A kilencedik rész kezdése egyszerűen zseniális. A zene, a képek amiket láthatunk (lassított gyönyör), egyszerűen ami máshol ronda, az itt mégis gyönyörűre sikeredett. Az utolsó rész pedig nem volt tökéletes, mégis végig feszülten figyeltem, és volt néhány olyan kép, amin konkrétan lementem hídba. A kamerakezelés zseniális, a beállítások szintén. És ez csak az utolsó rész. Pár képpel imitálnám a gyönyörömet a végén.

(A képek az évadzáró két jelenetéből valók, simán vághattam volna bármelyik epizódból, mindig van egy két olyan jelenet, ami harmóniában van a nézővel, a színészekkel… szóval mindennel)

Ezennel értesítek mindenkit, hogy eme blog a mai naptól fogva néhány fordítást és egyéb balfaszságot is közzétesz. Mert niggerek vagyunk. Bábokkal.

A két delikvens a Locke & Key képregénysorozat, és az új Green Lantern animációs sorozat. Legalábbis, ha minden jól megy, és mindenkinek elegendő ideje lesz a dolgok elvégzésére. Aztán jó lenne még pár fordító, meg egyéb cukormázas face (mondjuk szerkesztő, esetleg lektor).

Na legyen finom a vacsora. Én elhúztam Breaking Bad-et nézni, mert EPIC

(Lazulj te is)

Bader Nana – Wormwood (2011)

01 Wormwood
02 Rose
03 Quarantine
04 Journey
05 Earth 1348
06 The Plague
07 All Fall Down
08 The Answers
09 Desperate Measures
10 Destroyer Of Worlds

Most mondjam azt, hogy az album kezdése valami fenomenális? Csecsemősírás, zongorajáték, háttéreffektek, hangulati mészárlás, epikusság… A folytatás sem rossz természetesen, de megvannak a maga hibái. Kár, hogy nem nagyon vettem észre, mert elvarázsolt az egész. Bader Nana a Benevolent nevű együttes dobosa volt egykoron, most pedig megjelent első szólóalbuma. És most lehet hülye és szar vagyok, de semmi más érdemleges információt nem találtam erről a formációról tizenöt perces keresésem után. Ja, mégis: Metálosította a Gears Of War zenéjét, amit itt le lehet tölteni. Hozzátenném, kibaszott jó. Sőt, az egész Wormwood letölthető.

Vannak olyan pillanatai az albumnak, hogy egyszerűen majdnem elájul az ember, akkora békességet érez belül. A Rose egy nagyszerű ballada, egy gyönyörben lebegő asztronauta emlékeit idéző csoda. A Karanténban megmutatják egy kicsit a zenéjük keményebb oldalát is, de persze itt is megmutatkozik a lassú témák imádata. A Journey-ben végre nagyobb szerepet kap a szinti, sokkal inkább space rock-ra emlékeztető szám (a címe is tükrözheti esetleg), és ismét egy keményebb riffel műti meg az agyunkat. Megjelennek egyéb effektek, amik nagyot dobnak az összképen, mert amúgy nem lenne valami nagy cucc, ez egy kis negatívum. Az Earth 1348 egy lassú, csodás zongorajátékkal kezd, amiből egy énektéma bontakozik ki, és egyszerűen megint eléri az ember a kielégülés egy formáját. Nem tudom, talán jobb lenne, ha a lassabb témáknál maradnának Baderék, mert ezek egyszerűen állejtősen érzelmesek. Egyébként ez egy Dream Theater számra emlékeztet rohadtul, de képtelen vagyok felidézni melyikre… Metropolis Pt. II-n lehetett. Tovább nem beszélnék a tételekről, ez inkább egy kis bevezetés lett volna, mert ami ezután jön…

A számok “egymásba ágyazottak”, vagyis kapcsolódnak egymáshoz, ahol vége az egyiknek, ott kezdődik a másik. Ez szintén egy epikus löketet ad, az amúgy is nagyon jó albumnak. Nem akarom szaporítani a szót, mert engem egyszerűen elvarázsolt ez az egész, nem tudnék komolyabban belemenni az amúgy kisebb negatívumokba. Olyan ez, mint egy tökéletesnek tűnő alma, amiből beleharapás után is áramlik a tökéletesség, ám ha jobban megnézed észreveszed a hibáit. Aztán beleharapsz megint, és az íze kárpótol mindenért, újra tökéletesnek látod.

95%

(azé itt is katt, ha kő)

Nox Arcania – The Dark Tower (2011)

01. Darkness Rising
02. Born Of The Night
03. Crimson Thirst
04. Vasaria
05. Vesper Tolls
06. Path of Shadows
07. Banshee
08. Ghost at the Gate
09. Nightwatcher
10. The Dark Tower
11. Haunted
12. Vampire’s Kiss
13. Undying Love
14. Masque of Sorrow
15. King Of Fools
16. Something Wicked
17. Sinister Forces
18. Immortal Fire
19. Sorrow’s End
20. Dark Desire
21. Noctem Aeternus

2003 óta adnak ki albumokat, de ez már a tizenötödik lemezük, van hogy egy évben (2009) három anyaggal is jelentkeztek. Nem tudom ez mennyire jó, vagy rossz, de figyelemreméltó, az tény.

Nem egy szokványos albumról van szó, mert ez is a tipikus “filmzene” effektus útját követi. Ugye semmi lényegi zenéről nincs szó, csak afféle atmoszférikus merengésről és filozofálgatásról. A hangulatot leginkább afféle gótikus és horrorisztikus filmekhez tudnám leginkább hasonlítani. Ennek most kivételesen nem olvastam utána, és nem is fogok, lévén nem nekem szánt album, és csak azért írok róla, hogy bemutassam van ilyen is. Szóval nem tudom, hogy mennyi köze van Stephen King atyánk azonos című művéhez, de a hangulata teljesen olyanra lett belőve. Ez volt az egyetlen oka, hogy sikeresen végighallgattam, és nem lőttem le féltávnál. Tényleg nem rossz, de ehhez nem elég egyszerűen hallgatni, nem tudom beleélni magam teljesen. Többnyire csak háttérzaj volt, bár gondolom az alapcél is ez lehetett, mert nem tudom elképzelni, hogy ezt ténylegesen lehet HALLGATNI. Imádom a filmzenéket meg minden, de 66 percnyi gótikus temetkezés nekem durván sok. Lehet ezért nem bírom annyira a Cradle Of Filth-et se hosszútávon

Úgy vagyok vele, hogy valami rohadtul kiemelkedőt kell alkotni ahhoz, hogy én megszeressek egy goth metal együttest. Az igaz, hogy így voltam a progresszív metallal is régebben, aztán jött a Dream Theater. Szűkre fogtam, mivel engem ez nem renget meg, ezért nem írtam 4-5 napja a blogra zenéről, mert egyszerűen teljesen lehúzott ez az album. Nem csak a depresszív hatásokra gondolok, hanem zeneileg a füleket támadja 3 óra hallgatás után Pedig tényleg vevő vagyok az újdonságokra, Shining – Blackjazz például nagy favorit… De attól még ez a filmzeneiség nekem nem jön be. Kivéve persze a “rendes” filmzenéket, amik nélkül sok film szart sem érne.

No Pont

Toldi poszt-apokaliptikus verzió

Szóval ezek után a drágalátos néző úgy ül a képernyő elé, hogy nagyjából ugyanazt a minőséget fogja kapni. Ám ez sose így van. Én ezt két dolognak tudom be, először is Frank Darabont urunk, és teremtőnk, távozott a showrunneri pozícióból, másodszor ez már egy teljes kábeles, nem pedig angolos évad lett/lesz. Szóval kétszer annyi epizódot kell legyártani, de a pénzmennyiség pedig nem kétszereződik meg csak úgy magától. Alapkövetelményként venné az ember, hogy ha már alacsonyabb a költségvetés, a főnök is elhúzott, és az írókkal is voltak itt-ott gondok, hogy jobban elkezdik követni a képregény eseményeit. Hát a lófaszt, az írók rögtön az első részben elláttak minket random cselekménysorozatokkal (leragadás, kislány eltűnik, keresgélés, a huge wave of zombies is approaching… fordítva), és csak a rész végére kapunk az arcba egy képregényes cliffet. Ez csúnya húzás volt. Az évadnyitót két irányból lehet megközelíteni, az egyik a sokat hangoztatott Faszság-effektus, a másik pedig az ütős és nyomasztó hangulat mesteri alkalmazása. Mert aki nem tartotta faszságnak, az autópályán történt eseményeket, annak valószínűleg bejött ez az “elbújunk, szorongunk, befosunk” jelenetsorozat. Engem a Tomkrúz féle Világok Harcának egyik jelenetére emlékeztetett, ahol a pincében bujkál a lányával, meg a bekattant faszival. Imádom az ilyen feszültséget egy filmben/sorozatban! A faszság itt a következő: Hirtelen kerültek oda a zombik. Az öreg a lakókocsi tetejéről figyelte a környéket, ám a zombik egyszer csak megjelentek az autók között, és már ott is voltak hőseink nyakán. Három lehetőség van: Dale egy vak farok, A zombik képesek osonni, esetleg láthatatlanná válni, a harmadik pedig, hogy ott eltelt pár perc, csak rögtön egybevágták az egész jelenetet. Az epizód nagy része elment erre a körülményes és egészen jól kivitelezett bújócskára, és a kislány keresésére, ja és persze elővették a vallási témát, amit a következő részekben is megmozgattak egy kicsikét.

Egy szép napon ez mind a tiéd lesz, fiam!

A többi részről csak mellékesen, nem túl részletesen írnék. Megjelenik végre a Greene család, és jön egy jó hosszú drámázás. A fiút ugye szépen kicsinálták a távcsövessel, és össze kell kaparni az életének megmentéséhez szükséges holmikat, amiket persze Shane és a tettes, Otis fog véghezvinni. Mert hát ha már Shane nem halt meg, mikor meg kellett volna halnia, csavargassuk az ő kis hülye emo történetszálát, és kontrázzunk rá egy random gyilkossággal… Mert ez egy akkora idióta baromság lett így. Legalábbis a vége. Menekülnek nagyban a városból, hogy visszavigyék a mentőből a felszereléseket, ám Shane lába megsérül, így hát Otis felajánlja, hogy “Hé srác, menj csak, mentsd meg a kölyköt, majd fedezlek.” Shane elhárítja a próbálkozást, mondván “Faszt, együtt mentünk bele, együtt éljük túl.” Aztán fogja és lelövi Kérdem én, ennek mi értelme volt? Oké, a zombik megzabálják a palit, amíg Shane elhúz a vérbe, de nem lett volna egyszerűbb, ha azt mondja neki: “Oké fedezz”. Valószínűleg úgy is elkapták volna, de neki muszáj volt a saját vállára venni egy újabb zsákot, amibe a lelkiismerete belepakolta a tíztonnás bűneit… Gratulálok. A képregény ezen szakaszának fontosabb részei eddig mind jelen voltak, és gondolom a következő részben már az a bizonyos Pajta is kitárja kapuit. Erre kíváncsi leszek.

Akkor jöjjön a Faszság-faktor ismét, főleg a negyedik részre koncentrálva. Ugye erre a részre mondják sokan, hogy a legalja, szánalmas, fos. Hát lehet, hogy az, de először is ez egy Dráma, nem pedig egy Horror. Ezt üzenném a sok dráma és a kevés hent elleneseknek. Az igaz, hogy a képregényhez képest a karakterek 83,51%-a csak árnyéka önmagának, sőt még néhol meg is erőszakolják eredeti alakjukat. Az egyetlen igazi face, nem más, mint Rick. Szerintem Andrew Lincoln volt a tökéletes választás a szerepre. Lorit nem részletezném, egyszerűen gyűlölöm a színésznőt, akit nem neveznék a nevén… Hihetetlenül elkúrja nekem az összképet már az 1×02-től kezdve. És ott van az újabb képregénytől független kutas jelenetsor, ami egyeseknél egyenesen nevetőgörcsöt váltott ki, ám én csak legyintettem. Végülis miféle logikát és ésszerűséget várnék egy poszt-apokaliptikus, zombikkal tűzdelt sorozattól? A logikátlanság soha nem zavart igazán, egy filmben, vagy sorozatban nincs olyan, hogy logika, csak belsőlogika. Aki ezt nem képes elviselni, ne háborogjon. Hozzáteszem én is nevetségesnek tartottam a kutas jelenet bizonyos részeit, de még mindig képes voltam elnézni neki, mert mé ne.

A nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát.

Ami engem zavar nem más mint, az időhúzás mértéke. Sokakat ez zavar igazán, engem is, bár még ezt is simán elnézem a sorozatnak. Tisztában voltam vele, hogy a tizenhárom részes évad ezzel fog járni. Úgy tippeltem, hogy ha valamennyire követik majd a képregény eseményeit, ebben az évadban letudják Hersheléket, a lakóparkot, bedobnak pár fillert, és évad végére eljutnak a katonai bázisra. Viszont itt egy kicsit tényleg túl sokat lovagolnak lényegtelen dolgokon, ez a képregényben sokkal jobban kijött. Szóval csak szemlélem a dolgokat, esélytelen, hogy valaha is elkaszáljam, mert a hangulata még mindig egyedi, és rohadt jó. Az évad eddig egy hetest kapna tőlem, mert a hülyeségek, időhúzások, és Lori mellett más negatívumot nem tudok felhozni. És még ezek mellett is van annyi pozitívum, hogy ezeket elnyomja. Daryl még mindig telitalálat, a Cherokee Rose története a rész csúcspontja volt, meg amúgy is egy nagyon eltalált filler karakter, simán befér Rick mellé. Szóval maradok végig, ez szinte biztos. (Max akkor nem, ha Sarah Wayne Callies minden jelenetben ott lesz és idegesít a pofájával, mert ténylegesen G-Y-Ű-L-Ö-L-Ö-M).

 Az értékelés során előtérbe helyeztem a saját érzelmeimet a sorozat iránt, illetve háttérbe  szorítottam a baromságok nagy részét. Számomra alap követelmény egy sorozatnál, hogy ezt  megtegyem, mert a sorozatok 90%-a egy hatalmas nagy hülyeség. A The Walking Dead most egy  kicsit a ló másik oldala felé kezdett el dőlni, ám még közel sem esett át, várjuk meg az évad végét,  mert ha nagyjából az fog történni, amire számítok, akkor még a random filleres baromságok sem  igazán tudják elvenni tőle a kedvem. Mosoly. Hetes a cucc.

Nos igen a kép jól illusztrálja, hogy jönnek a “papás-mamás” gondok az újdonsült családban. Akinek még rémlik tavaly a sorozat azzal ért véget, hogy “Bones” bejelenti Booth-nak, hogy gyereket vár. Minő meglepetés azért hozzáteszi, hogy: “Tőled!” Mintha erre szükség lenne de hát “Bones” már csak ilyen. Nos az új évad első része berobban úgymond nálam főleg, hogy elég sokáig pamlagon hagytam a sorit mert volt egy időszak amikor “dropped” lett számomra. Aztán ma rászántam magam és meglestem az elmaradást és lássunk csodát nem, hogy visszatért a régi feeling de még pakoltak is rá ezzel a “gyerekünk lesz” dologgal is jó pár lapáttal. A fanok 6 évet vártak míg végre összehozták a két főhőst az írók. Mondhatjuk, hogy megérte várni hiszen nagyon remek résznek lehetünk tanúi. Igaz ebben sokat segített a rengeteg B/B páros közös jelenetei is. Egyszerűen fantasztikusak lettek a közös jelenetek és személy szerint sírtam a nevetéstől annyira fájdalmas poénok voltak. Kezdjük mindjárt  a képen látható reggelivel ami kissé melegre sikeredett, elég forró volt a hangulat Booth ugyanis nem ismeri a nadrág szó jelentését vagy csak Bones nem mosott rá Nos mindegy nem is ez a lényeg. A reggeli alatt Booth ugye próbálta meggyőzni a drága anyukát, hogy keressenek új kecót mert a mostani elég szűkös mondván: túl nagyra nőttél édesem! Persze Bones nem értette soha és valószínűleg elég sokáig nem is fogja érteni a világi emberek poénjait de azért FBI csődör nem adta fel. Első nekiruccanásra nem jött össze a dolog így maradtak szűkösen. Aztán jöttek a többi jelenetek amikben ugye próbálták megoldani a gyilkosságot amiről most nem beszélnék mert feleslegesnek érzem, nem volt akkora nagy szám dolog. Booth kicsit megharagudott Bones-ra, hogy nem akar közös lakást végtére is most már egy család. Bones természetesen azzal érvelt, hogy nem éri meg új lakást venni költözzenek az ő lakásába. Aztán a végére azért csak sikerült megtörténni a csodának és belement a dologba de azért hozzátette még, hogy mivel ő keres többet így telik jó nagy kéróra A végeredmény nagy nehézségek árán fele-fele arányban veszik majd meg ha minden jól megy az új lakást. Aztán ugye itt vannak a cuki kis jelenetek is amikor is Bones-ból előtörnek a hormonok és a tetem felett elkezd sírni (de azért hozzá teszi, hogy nem sajnálja az áldozatot ez csak a hormonok hatása) majd ezt kihasználva Booth lefotózza mert mekkora poén, hogy Csonti végre emberi módon viselkedik, állítólag. Persze a képet senki nem láthatta mert Bones megzsarolta FBI-os hősünk, hogy ha megmutatja akkor ő is a róla készült reggeli pucér főzőcskét Aztán történt még pár ilyen aranyos momentum amikor készültek a fotók szegény Csontiról de sajnos azokat se láthatta senki de talán megmarad az utókornak Lényegében szinte ebben ki is merült a rész de kezdésnek nem volt rossz sőt nagyon jó rész volt. Gondolom ezzel akarják kezdeni a B/B páros szálat. Vajon mi fog kisülni ebből és mennyi csatát vív meg a két főhős egymással amíg a gyerek megszületik? No meg majd utána! Senki sem tudja de egy biztos: Nagyon jó évadnak nézünk elébe! Lássuk is a pontozást!

Maga bűnügyi része nem volt a legjobb ezért csak 8 pontot kap tőlem de jó évadnyitó rész volt. Várom a következő részt ami pontosan holnap este jön. Addig is itt a holnapi rész promo-ja amiben hotdog evő versenyre megyünk.
A rész címe pedig: The Hot Dog in the Competition

Ezzel az aranyköpéssel indítjuk a blog első sorozat kibeszélőjét, mégpedig a Castle legújabb részével ami a “Hearthbreak Hotel” címet kapta. Aki kíváncsi mi is történt a részben, illetve nem zavarja a spoiler veszély az a tovább mögött elolvashatja a véleményem.

Castle, képen látható elszólása (amit én találtam ki, nem a részben volt) mondhatnám, hogy hűen visszatükrözi a rész hangulatát de nem mondom mert ez sajnos irónia. Bár Castle valóban király csávó de a részről sajnos nem nyilatkozhatok már így. Az előző heti rész után valami ennél jóval jobb részt várt volna az ember bár ennél a sorozatnál szinte sose tudni mit mi fog követni. Egy biztos Castle beöltöztetése Elvisnek hiba volt és ha ez nem lett volna elég a másik két “kollégájával” is elkövették ezt a bakit.  De lássuk, hogyan is jutottunk el eddig vajon miért lett belőlük Elvis utánzat?! A rész valami olyasmiről szól, hogy megtalálják az egyik kaszinó társtulajdonos holtestét. Itt még azt hittem valami jó kis “Tripla vagy semmi” feelinget kap a rész de sajnos nem. Szokásos játékmenet: kihallgatják a gyanúsítottakat majd eljutnak oda, hogy a csapat két részre oszlik mégpedig srácokra és csajokra. Castle ugye a két pajtásával megy rulettezni (vagy nem ^^” ) Beckett pedig marad a “VasLady”-vel. Minő meglepetés, hogy a kőszikla főnökasszony átvált kicsit normál módba és megpróbál végre nem csak pattogni, hanem valami értelemeset is tenni. Kicsit olyan volt, mintha Beckettet tanította volna nyomozni. A célja kb az volt, hogy szétválassza Castle-t és Beckettet, hogy lássa mire mennek egymás nélkül. Sajnos “csalódnia” kellett mert Beckett egyedül is pöpec nyomozó de azért a végén mégis csak ketten rakják össze a puzzle-t. Igazából a részről még azt se tudom mondani, hogy töltelék rész mert ezzel még egy fél éve koplaló csöves se lakna jól. Egy-két jó beszólást tekintve semmi érdemleges nem történt. Ja és majd kifelejtettem a drága szófogadó Alexis-t aki ugye mivel szakított Ashlivel ezért csajos estét akart tartani ám de mit sem sejtve a barátnője rendezett neki egy “adjunk bele mindent” party-t máskülönben mi lenne az értelme. Szegény leányzó köpni nyelni sem tudott de azért csak megoldotta, pedig már majdnem azt hittem, hogy a jó kislány átmegy rosszba Megjegyzem ennek kicsit örültem volna mert kezdem unni, hogy semmi problémát nem okoz a kis csaj. Igazából ennél többet nem is nagyon tudok és nem is lehet írni a részről, hisz jóformán tényleg semmi nem történt benne. A végén azért mikor Castle hazavergődik, mert azért ő is bulizott egyet, hisz Kevin legénybúcsúja kihagyhatatlan volt. Amit ugye mi megint nem láttunk pedig ha ennyire semmitmondó részt adnak akkor legalább lássunk valami sztriptízt vagy bármit. De semmi csak egy másnaposan hazavergődő Castle-t kaptunk aki arra ér haza, hogy a lánya épp rendbe teszi – vagy legalább próbálja -  a kecót. Milyen meglepő, hogy épp időben sikerült neki. Érdekes, hogy Castle-ék még nagyban nyomoztak mikor Alexis már rég kidobta a bulizó népet ergo több órán át takarított. Jó nagy party lehetett. Lényeg, hogy sikerült, piás poharak be a szekrénybe majd ha papus elaludt kidobjuk, vagy újrahasznosítjuk a kövi party-ra. A rész végén pedig mint akik jól végezték a dolguk apa és lánya lehuppan a kanapéra majd bedobják a másnapos szunyát.

Nos kb én is úgymond bedobtam a rész alatt, de maradtam a törölközőnél. Aki látta a részt annak részvétem főleg ha igazi Castle fan aki nem látta az ne is nézze meg mert nem marad le semmiről. Aki látta annak pedig várom a kommentjét, hogyan is vélekedik és ő mennyire pontozná. Aki azért megnézi ezek ellenére is annak sok kitartást kívánok főleg, hogy:
EGY HÉT SZÜNET A KÖVETKEZŐ RÉSZIG!!!

Lássuk a heti rész pontozását ami nálam msot 4\10-es lett sajnos.

Találkozunk két hét múlva, amikor is jön a 9. rész, ami nagyon sok jót ígér és, hogy őszinte legyek meg is érdemeljük mert ez a rész egyenlő szinte a nullával. A következő rész címe pedig: “Kill shot”

A következő rész után pedig ismét szünet majd utána jön a fél évadzáró rész mégpedig a 10. utána pedig nagy téli szünet.
A végére pedig a következő rész előzetese:



(Katt)

Myrath – Tales Of The Sand (2011)

1. Under Siege 04:28  
2. Braving The Seas 04:20  
3. Merciless Times 03:28  
4. Tales of the Sands 05:19  
5. Sour Sigh 04:58  
6. Dawn Within 03:31  
7. Wide Shut 05:25  
8. Requiem for a Goodbye 04:23  
9. Beyond the Stars 05:15  
10. Time to Grow 04:02   

Eme album elég jó kritikákat kap netszerte, ám egy dolgot nem értek: Miért?
Szó sincs arról, hogy ez egy rossz album lenne, de az tuti, hogy nem több egy erős közepesnél. És sokan már jelöltetnék az év (progresszív) albuma díjra, amit én nevetségesnek tartok. Igen, jól bánnak a hangszerekkel, jó a hangzás, minden jó, kivéve egy dolgot. Minden mást!

Hogy konkrétan mi a bajom vele? Ismétlem: Nem több egy erős közepesnél. Sőt, azt kell mondanom, hogy ha nem lenne jelen ez a hihetetlen atmoszférát teremtő arab hangvilág, akkor fele ennyit se érne az egész. Az tény, hogy nem a szokásos “nyávogós” ének, hanem “normális ének” hangzik el. Ez az egyik, sokak által felhozott példa arra, hogy miért is jobb ez a lemez, mint az új Dream Theater, vagy a Haken. Nos, a már emlegetett arabos stílus (mivel tunéziai származású együttesről van szó, nem csoda) rengeteget húz az amúgy eléggé unalmas albumon, ám itt jön képbe a szokásos faszomság. Túl sok. Persze, értem én, hogy arabok, meg minden, de attól még túl sok a lemezen az “arabság”. Képtelen vagyok megemészteni ennyit belőle, egy ideig még jó volt, ám mikor rákezdtek arabul énekelni, már nem tudtam mi van.

Először is szeretem érteni a zenét, amit hallgatok, másodszor nagyon illúzióromboló. Nincs bajom az arabokkal, se a nyelvükkel, de ha nagyközönségnek szánnak egy progresszív albumot, akkor illik végig angolul énekelni rajta (hú de kapnék most a fejemre, ha ez egy elismert és sokak által olvasott blog lenne). Ez olyan, mint a japán zene. Szeretem meg minden, de ne egyszerűen van egy határ, ahonnan már képtelen vagyok élvezni az ilyen zenét. Tudom, hogy ez az én hibám, de attól még eléggé erősen beleszámít az összképbe. Ha egy koordináta rendszerben ábrázolnám a zene élvezeti értékét, nagyjából egy szinuszgörbét kapnánk. Roppant erősen kezdődik, majd egyre inkább élvezhetetlenné válik egy hozzám hasonló seggfej számára, aztán a végére valamennyire ismét tetszetőssé válik. Ám rohadjak meg, ha az első számon (Under Siege) kívül bármi másra is emlékezni fogok holnapután, pedig legalább tízszer végigpörgettem a lemezt. Egy jó albumnál (pl. új Iced Earth) ennyi után, már a fél albumot kívülről fújtam.

Végszónak még hozzátenném, hogy aki utánaolvas, az teljesen ellentétes kritikákat találhat a neten Nem értem, pedig a progresszív zene minden irányára, változatára, próbálkozására nyitott vagyok, és általában szoktak tetszeni az efféle finomságok. Ám most kivételesen ez megbukott. Nem tetszhet minden. Örökké nem eshet.

68%

(Click to download the album)

Enthring – The Grim Tales Of The Elder (2011)

01. I, The Exiled 03:59
02. Silent Chanter 04:20
03. Mellowheart 06:47
04. Rend Me Asunder 04:48
05. Citadel 05:37
06. The Last Heartbeat Of An Era 04:22
07. The Vengeance Orchestra 05:57
08. The Grim Tales Of The Elder 05:06

Az első pozitívum, ami rögtön a zenekar háttérinfóinak beszerzése alatt feltűnt, az nem más, mint rohadt jó borítók. Az igaz, hogy egy EP-n kívül ez az első lemezük, de attól még igaz. Finnekről van szó, szóval nem csoda, hogy jól űzik a melodikus death metal témát. A zenéjük rendben van, nagyon korrekt, főleg debütálásnak, csak a hangzás… Lehet én nem kerestem elég szorgalmasan, de sehol nem találtam jobb minőséget. Most már lehet van kint valahol, ám mikor hallgattam még szinte biztos nem volt, pedig szívesen meghallgatnám FLAC formátumban, mert a háttérben vannak ám munkálatok. Főleg a szimfonikus részre lennék kíváncsi egy jobb hallószögből (lol létezik egyáltalán ilyen szó? xD látószög még oké…).

Ahogy kezdődött az album, az elsőre lenyűgözött, de aztán elszállt a lelkesedés. Az ének még pont belefér, se nem rossz, se nem jó. Nem vagyok a hörgés ellen, de néha annyira szar tud lenni, hogy csak nevetek. Itt viszont jobb, mint amire nem számítottam. Csakhogy attól még nem egy Akerfeldt vagy, hogy témánál maradjak, Johan Hegg.  A megírt gitártémák nem nevezhetőek ötletesnek, a dobjáték sem túl színes, szinte végig dörömböl a duplázó, de a vonóshangszerek megszólaltatása mindenért kárpótolja az embert. Úgy érzem nekem ez a változatos hangszerelés, és hangzásmód hiányzik a legtöbb újonnan megjelenő lemezről (igen, a hangzásmód nagyon tetszene, ha legalább 320kb/s-ben meg tudnám hallgatni… lehet újraértékelném az albumot a végén). Persze akkor több szimfónikus metalt kéne hallgatnom, de mégsem teszem, mert a szimpla szimfonikus metal már egy olyan irányba tart, ami nem biztos, hogy életképes. Legalábbis nekem már néha a herém fáj tőle, bár az Epica még mindig ott van a szeren.

Megjelennek a lemezen ilyen teljesen őrületbe fulladó részek, például a Mellowheart vége felé más dimenzióba jut a zene. Kicsit furcsa, de nem baj, főleg a VÁLTOZATOSSÁG miatt. A Citadel, ahogy kezdődik, az egyszerűen fenomenális. Nem történik semmi eget rengető, ám annyira belemar az ember fülébe ez a kis középkori hangulatot felelevenítő lágyság, hogy az ember belesüpped a székbe, és meghal. Aztán ahogy kibontakozik maga a zene… komolyan, ez nem tanítható, ilyen zenei hallásnak és tehetségnek genetikailag kódoltnak kell lennie, mert nagyon kevesek képesek rá. De ők igen, ám még nem igazán képesek magukat tökéletesen átadni saját stílusuk minden tökéletesre csiszolt részének.

88%

(Klikkelj a képre, hogy megszerezd eme albumot, amit persze 24 órán
belül letörölsz, és mész megvenni a legközelebbi metal boltba)

Animetal USA – Animetal USA (2011)

01. Space Battleship Yamato (02:51)
02. Gatchaman No Uta (03:38)
03. Mazinger Medley (04:23)
04. Makafushigi Adventure! (03:42)
05. Zankokuna Tenshi No Thesis (04:41)
06. Ai Wo Torimodose!! (03:51)
07. Ganbare Dokaben (03:05)
08. Pegasus Gensou (04:40)
09. Ike! Tiger Mask (04:14)
10. Kinnikuman Go Fight (03:16)
11. Yuke Yuke Hyuma (04:01)

Eizo Sakamoto 1996-ban gondolt egyet, és létrehozta az Animetal nevű, Japán metal együttest, és elég nagy hírnévre tettek szert keleti testvéreink bizonyos rétegei között. Aztán jött ez az együttes, kik tribűtölték az eredetit, és adtak egy kiváló koncertet a Loud Park Festival-on debütálásként. A banda megalkotói egyébként nem kis nevek, szóval van itt Mike Vescera (Yngwie Malmsteen, Loudness), Rudy Sarzo (Blue Öyter Cult, Ozzy,  Dio…), Scott Travis (Judas Priest…), Chris Impellitteri (Impellitteri).

Az zene amit játszanak, egyébként nem kimagaslóan jó, szimplán jó, semmi nagy durranás. Mégis ami igazán jóvá teszi, azok az ismerős dallamok. Már akinek ismerősek ugye. Az Ai Wo Torimodose!!-ban például megjelenik a híres Iron Maiden – The Trooper közkedvelt riffje, de hogy megemlítsem az animék világát is, a Makafushigi Adventure! egy azonos nevű Dragon Ball soundtrack egy tétele angolosítva. Be kell vallanom, mint anime fan, eléggé feltüzelt eme “gesztus”. Egyébként megjelenik még pár ismerős dallam a Neon Genesis Evangelion-ből is, de rögtön az első szám egy Japán sci-fi film előtt való tisztelgés.

Zeneileg is jó, tudják használni a hangszereket, de ez el is várható ilyen nevektől. Az énekes egy tipikus power metal énekes hangjával rendelkezik, ami már kicsit unalmas számomra, de lehet valaki még mindig ettől hugyozik vért.  A gitárjáték az albumon a legerősebb, de ez szintén egy minimum követelmény, egy heavy-power kereszteződésnél, ám a szólók néha egészen ütősre sikeredtek, meglepő csavarok nincsenek bennük, de azért az ember felhúzza a szemöldökét, hogy ilyet nem csak Petrucci tud! (Bocs az elfogultságért, számomra Petrucci az Isten, és még az Isten apja is).

Én úgy érzem, hogy ez az album annál jobban fog tetszeni egyes embereknek, minél több témát ismernek az albumról. Ez megint egy baromság, de teljesen ismeretlenül nem érzed teljesen a súlyát.  Úgy is tetszhet, de úgy van egy elég nagy hiányérzete az embernek, és csak annyit mond, hogy “Ez jó volt!”. De nem fog elalélni, és a székletében úszkálni örömében. Mert aki pl. a Dragon Ball coverre nem élvez el, az nem igazi fan. Az emlékek hatása, én egy ideig csak azt hallgattam, és röhögtem, hogy milyen hülye voltam gyerekként. És milyen hülye vagyok még ma is! Feleleveníti a létezés minden apró kis szaros részét, és építőkockásat játszik veled.

84%

Indoklás következik, akit nem érdekel csukja be a szemét: Szóval a zene rendben van. Minden rendben van, akkor mégis miért ez az alacsony pontszám? Kérem szépen, ez egy tribute banda. Ennyi elég?